Szerda délután, míg diákok lelkesen gyakorolták táncukat a közelgő Gólyabálra, a Tanári Kar újra összegyűlt, hogy megtartsa a tovatűnő félévet értékelő értekezletét. Bizony, újabb félév szállt el! Gondolom, legtöbben úgy érezzük, mintha csak tegnap indult volna a tanév. Jó szívvel emlékszem vissza a Gólyatáborra, a „berepülő” és inkább talpraesett, mintsem megszeppent Gólyákra. Visszanézve újra megérint, mennyi lelkesedéssel és szeretettel vártam, hogy újra láthassam a Diákok arcát, halljam nevetésüket, vagy csak szemlélője (sőt részese vagy tárgya?) lehessek, ahogy éppen egymást ugratják. Örömmel találkoztam újra Kollégáimmal, akik szerencsére mindnyájan az iskola falai között folytathatták munkájukat. Visszatekintve is döbbenetes, hogy egy évvel ezelőtt még az iskola (tanárok, diákok, szülők, öregdiákok és szimpatizánsok összefogásával) a puszta fennmaradásáért küzdött…
Nem akarom hivatalos summáját adni az első félévnek –félek, nehezen is sikerülhetne–, ehelyett szubjektív módon tekintek most vissza. Az új tanév rengeteg változást hozott az iskolai élet valamennyi területén. Úgy személyi kérdésekben (lásd, új posztokat betöltő kollegák), mint materiális (új dekoráció, új iMac-ek, új paravánok, új kirakat, új zongora, stb.), szellemi (új kihívásokra keresett válaszok, új rendezvények, új ötletek, stb.) és érzelmi síkon egyaránt.
Számomra talán a legfontosabb, a szellemi megújulás mellett, hogy képesek vagyunk érzelmileg is megújulni. Ha körbepillantok, nem látok egyetlen fásult embert sem magam körül. Persze, mint mindenhol máshol, nálunk is küzd mindenki a napi problémáival, a szinte mindig szűkre szabott határidőkkel, de senki sem engedi, hogy mindez maga alá temesse. Új erőt merítünk egymásból, és mindenkit előrébb visz a többiek lelkesedése. Nagy szó, hogy erőt meríthetünk egymásból! Mint ahogy a hullám megtörik a sziklafalon, az elhivatottság, a célért tenni kész akarat is elenyészhet a mindennapi nehézségeink sokaságában. Jó kimondani, hogy környezetemben nem ezt látom.
Mindenki ad a maga módján. Van, aki a „színpadon”, a rivaldafényben, és van, aki a háttérben serényen dolgozva teszi lehetővé, hogy a nagy „produkciók”, az értékes alkotások megszülethessenek. Az Ő érdemük sem kisebb, bár kevesebb nyílt elismerést és köszönetet kaphatnak. Nélkülözhetetlenek, és a Szixiben szerencsére sokan vannak. Ők a gazdag táptalaj, amiből sorra gyümölcshozó fák hajtásai sarjadnak. Úgy lehetünk mindig egy picivel többek, ha minden nap igyekszünk egyéni dolgunkban jobban teljesíteni, mint az előző napon, és, ha képesek vagyunk önmagunk erejét megtöbbszörözni, és ehhez a többiek lendületét segítségül hívni. Engem egy futó mosoly is fel tud villanyozni; az enyémmel összetalálkozó mély jelentésű tekintet a folyosón életerőt közvetít.
Szárnyalhatunk-e mindig magasabbra? Hiszem, hogy a tökéletességhez vezető út végleten, s így nem érhetünk soha célba. Ám mindig azon kell haladnunk, és ha szárnyalunk, talán nem töri fel lábunkat a cipő. Mivel ez az út végtelen, a fejlődési lehetőségeink is végtelenek. Én látom a csodát. Hogy mire gondolok? Egy kis segítség Máraitól az útra:
„Arra kell nevelnünk eszméletünket és szemléletünket, hogy a köznapiban, a környezőben, a mindennaposban is látni tudjuk az egyszerit, a csodálatosat és a látomásszerűt. Mert a csoda nem valamilyen égzengéses pillanat, mikor megnyílnak az egek, kürtök recsegnek, ködök szállanak, sírok felnyílnak, s a zűrzavarban felhangzik Isten szava: nem, a csoda legtöbbször egészen csendes. Átmegy egyik szobából a másikba, s látsz valamit: egy ember arckifejezését; egy tárgy elhelyezését; s egyszerre feltárul előtted e tárgy igazi értelme és viszonya a világhoz; egy ember hangját hallod, mint soha azelőtt, s a közömbös szavakon túl megérted ez ember titkát; a csoda mindig ennyi csak. Nem belevakulni a valóságba, a mindennaposba, látni azt, amit már oly gyakran láttál: ez a képesség elhal a legtöbb emberben, mint ahogy a civilizált emberben elsatnyul bizonyos érzékszervek működési készsége, például a szaglás. Lásd, szimatold a csodát, ott, ahol éppen van. Mindig a közelben van. Legtöbbször oly közel, annyira a kezed ügyében, hogy egy életen át eszedbe sem jut kinyújtani utána kezed.”
(Márai Sándor: Füves Könyv; 168, A köznapiról és a látomásról)
Mindenkinek olyan második félévet kívánok, melyben kiteljesedhet, gazdagodhat és erősödhet. Szívből kívánom, hogy mindenki képes legyen meglátni a csodát, ami csak egy kéznyújtásnyira van minden nap.
Ambruzs Péter Attila
Utolsó kommentek